Arra figyelsz, amire kell?

Cal Newport: Elmélyült munka

Az értékes szellemi munkához elmélyült munkára van szükségünk. A könyv Carl G. Jung történetével kezdi azt a hosszas eszmefuttatást, amely ismert személyek példáin, de emellett tudományos kutatások eredményein keresztül is amellett érvel, hogy szellemi értéket a zavaró tényezők tartós kiküszöbölése mellett hosszabb időn vagy rendszeres időblokkokon keresztül végzett elmélyült munka eredményezhet.

Ok. Ennyi volt a könyv lényege, köszönöm a figyelmed 🙂

Na jó, ennél kicsit többet tesz hozzá a szerző, mégiscsak egy sikeres egyetemi professzorról és íróról van szó. Az elmélyült munka jelentőségét számos szemszögből megvilágítja, ennek keretében neurológiai, pszichológiai és filozófiai oldalról is alátámasztja megállapításait.

Számos elgondolkodtató módszert leír az elmélyült munka kialakítására, de sok esetben úgy éreztem, hogy a napi munkámba – bár én is tudásmunkásnak tartom magam – nem, vagy csak jelentős nehézségek árán tudnám ezeket beilleszteni.

Külön felhívja a figyelmet annak a veszélyére, hogy a mindennapi munkavégzés közben könnyen az ún. felszínes (repetitív, valódi értéket nem hordozó, de gyors “sikerélményt” biztosító) feladatok elvégzésre helyezhetjük a fókuszt. Ekkor ugyan nagyon elfoglaltnak tűnünk a környezetünk számára, de valódi szellemi munkát ilyenkor senki nem végez, ezért fel kell tennünk magunknak a kérdést – valóban ezekkel a feladatokkal kell az időmet töltenem?

Tipikusan szerintem sokunk életében ilyen a céges levelezésünk feldolgozása.
Évekkel ezelőtt számomra is egyfajta elégtétel volt, hogy minden levelemet (akár napi többszázat) feldolgoztam, vagy legalább elolvastam. Hát, ma már másként látom ennek a szerepét. És ebben a változásban megerősített Cal Newport írása.

Ráadásul felhívja még egy addicionális veszélyre is a figyelmet:

“Ha kellő időt töltünk a pörgő felszínesség állapotában, attól tartósan csökkenni fog az elmélyült munkára való képességünk.”

Tanulni, tanulni, tanulni

Bár Lenin örökbecsű gondolatai nem jelennek meg, mégis kiemelten foglalkozik azzal, hogy mennyire fontos az életünkben a tanulás és megállapítja, hogy maga a tanulás is egyfajta elmélyült munka, mivel jelentős időráfordítást és koncentrációt igényel.
Az mondjuk érdekes kérdés, hogy napjaink figyelemhiányos fiatal generációjának ezt az üzenetet hogyan lehetne érthetően átadni – de ez már egy másik téma.

“Ha értékes munkaerő szeretnénk maradni e gazdaságban, abban kell profivá válnunk, hogyan lehet bonyolult dolgokat gyorsan megtanulni.”

Erre nem is tudnék jobb apropót hozni, mint a napjainkban felpörgő AI téma térnyerését. Nagy összegben mernék fogadni arra, hogy aki a munkájába integrálni tudja az AI nyújtotta lehetőségeket, megtanulja azokat hatékonyan kiaknázni – az fog már akár néhány év távlatában is sikeres maradni.

Minőségi munka

Newport egy ponton definiálja a minőségi munka “képletét”, amely

a ráfordított idő x a fókuszálás intenzitása

összefüggésben ölt testet. 

Számomra ebben a legfontosabb tanulság, hogy mindkét tényezőre van ráhatásunk, befolyásolni tudjuk őket. Szóval valójában mindenki számára adottak a minőségi munkavégzés lehetőségei, és csak rajtunk áll, hogy ezzel élünk-e!

Ezzel egyidőben erős kritikát fogalmaz meg a multitasking, az egyik feladatból másikba ugrálás kultúrájával szemben. A tudományos ellenérv a figyelmmaradvány problémája, mivel kutatásokkal alátámasztották, hogy a feladatok közti váltásokat a figyelmünk nem tudja azonnal követni, a gondolataink egy része a korábbi feladatnál időzik, aminek a következtében a teljesítményünk mérhetően visszaesik.

“… több általam ismert vezető is próbált meggyőzni arról, hogy ő akkor a legértékesebb, ha gyorsan tud reagálni a csapata problémáira, megelőzve ezzel a projektek elakadását. Úgy látják, az ő szerepük sokkal inkább az, hogy a többiek hatékonyságát támogassák, és nem az, hogy a sajátjukat óvják.”

Ebben a kérdésben viszont én is az említett vezetők álláspontját képviselem – ha egy csapatot irányítasz, a saját munkád valójában az ő munkájuk lesz. Legalábbis nagyobb részben. Itt nagyon erősen érzem a könyvön, hogy Cal Newport nem tudott kilépni az egyetemi oktatói szerepkörből – azt a fajta munkát, annak az eredményességét nem egy csapat fogja alapvetően meghatározni. Ha magányos, elszigetelt (alkotó)munkát végez valaki (és a könyv példái többnyire művészekre, mint J.K Rowling vagy tudósokra korlátozódnak), akkor az nyilvánvalóan teljesen más helyzetben van, mint amikor az ember 10-20-30 másik ember munkáját próbálja hatékonyan koordinálni.

A legkisebb ellenállás

Ez az egyik legérdekesebb része a könyvnek, amelyben azt fejtegeti, hogy amennyiben a szellemi munka közvetlen mérhetősége gyenge, úgy az elfoglaltság egyfajta proxyként működik és ezzel igazoljuk a munkánk fontosságát. Legalább a látszatát próbáljuk így megőrizni a jelentőségünknek, ezért szervezünk rengeteg megbeszélést és küldünk indokolatlan mennyiségű e-mailt a munkanapokon. És hogy valójában ennek mi az oka:

“Az üzleti életben, ha nem kapunk egyértelmű visszajelzést arról, hogy a különböző viselkedésmódok milyen hatással vannak a vállalati eredményre, akkor mindig a felé a viselkedés felé hajlunk, amely pillanatnyilag a legkönnyebbnek tűnik.”

Ráadásul

“… a tudásmunkásoknál munkájuk – mivel nagyban függ az állandó kapcsolattartástól és attól, hogy elérhetőek legyenek – a figyelemelterelő körülmények ellenállhatatlanul vonzó kínálatát teremti meg számukra.”

A jelentős munka jelentősége

Az önfejlesztő irodalomban eléggé meghatározóvá vált az a gondolat, hogy az életnek, munkának valamilyen jelentős célt kell szolgálnia, hogy motiváljon (találd meg a miérted!). Én ezzel elég nehezen tudok azonosulni, mert szerintem nem kell mindenkinek világmegváltó célok alá rendelni a mindennapjait a tartalmas és boldog élethez. 

Cal Newport pedig ezt nagyon érthető módon meg is fogalmazta – köszönet érte!

“Mániánkká vált, hogy „azt csináld, amit szeretsz”, márpedig e tanács abból a (hibás) elképzelésből ered, miszerint a szakmai elégedettségünket leginkább a választott munka kritériumai [jelentősége] határozzák meg. … Az általunk idézett kézművesek munkája cseppet sem ritka vagy különleges. … De ez nem lényeges, hiszen a munka konkrétumai lényegtelenek. Az ilyen erőfeszítések attól nyernek értelmet, hogy a kézművességben eleve benne rejlik a szaktudás és megbecsülés.
Nem kell, hogy a munkánk különleges legyen: elég, ha a hozzáállásunk az. “

Nekem ez azt mondja: nem kellenek nagy célok a boldog élethez. Elég, ha beleadsz apait-anyait a feladatodba és a végén elégedettséggel fog eltölteni az eredménye – még akkor is, ha nem lesz feltétlen tökéletes! És ez így lényegesen kézzelfoghatóbb, mint a világmegváltó célok hajszolása.

De mégis hogyan?

A szerző többféle módszertant is bemutat, amely az elmélyült munka feltételeit biztosítani tudja, ezek: 

• a szerzetesi filozófia (mondjuk úgy, hogy a teljes – akár fizikai – elvonulás), 
• a bimodális munka-ütemezés (kissé leegyszerűsítve a részleges elvonulás), 
• a ritmikus munka-ütemezés vagy láncmódszer (minden nap végezd el a munkát és ne törd meg a láncot), és
• az újságírói filozófia (ez valójában szerintem nem módszer, mert csak annyit mond, hogy használd ki elmélyült munkára mindazt az időt, amit erre találsz a mozgalmas és kiszámíthatatlan mindennapokban).

Igazából mindenki maga dönti el, hogy az életmódjához melyik megközelítés illeszkedik a legjobban, és a lényeg nem maga a módszer.

A lényeg, hogy olyan szokásokat, akár nevetségesnek tűnő rituálékat alakítsunk ki, amelyek megkönnyítik számunkra az elmélyült munkát, ugyanakkor lehetőség szerint egyben meg is nehezítsék a figyelemelterelés lehetőségét. A szokások jelentőségét az adja, hogy ezek nélkül minden esetben az akaraterőnkre hagyatkozva kell döntésekkel rávennünk magunkat az elmélyült munkára – és sajnos az akaraterőnk egy nem túl megbízható erőforrás (véges, és könnyen kimeríthetjük).

A lustaság fél egészség

És valóban. A szerző – bár nem egészségügyi szempontból – elég egyértelműen kiemeli, hogy az elmélyült munkához hozzátartozik az elmélyült pihenés. Amikor pihenünk – márpedig erre szükségünk van, hogy fel tudjunk töltődni – akkor pedig teljesen engedjük el a munkához kapcsolódó gondolatainkat.

Ezen túl még azt is hangsúlyozza, mennyire fontos a munkanap végének egyértelmű kijelölése, akár itt is rituálékkal megsegítve a pihenő “üzemmódra” váltást (én például ennek megfelelően a munkanap végén lekapcsolom a laptopomat és elrakom a szekrénybe – másnap reggelig nem kísért, hogy leüljek elé bármit is csinálni – merem ajánlani ez az egyszerű megoldást bárkinek).

Figyelem edzés

Nagyon érdekes, de más szerzőnél (lásd pl. Roy E. Baumeister: Akaraterő) is felbukkanó téma, hogy a figyelem olyan, mint egy láthatatlan izom. Gyakorlással erősíthető. Ugyanakkor a folyamatos figyelemelterelés hatására gyengülhet is, ezért meglehetősen tudatosan kell a kérdéshez állnunk, ha eredményt szeretnénk elérni. Erre vonatkozóan is számos tippet tartalmaz a könyv, bár néhány elég radikálisnak tűnhet első olvasásra (pl. internethasználat korlátozása előre meghatározott időablakokra).

“… ha offline blokkban vagyunk, egyszerűen készüljünk fel arra, hogy átmenetileg unatkozni fogunk, és kizárólag a gondolataink társaságával küzdjük át magunkat ezen a rövid időszakon. Egyszerűen csak várni és unatkozni … hihetetlenül értékes. … az elmélyült munka sikeréhez át kell programoznunk az agyunkat, hogy könnyen ellen tudjon állni a figyelemelterelő ingereknek.”

És emellett nagyon érdekes gondolatokat fogalmaz meg a közösségi médiához való kapcsolatunkra vonatkozóan is

[Az internet/weboldalak/közösségi média] szabadon kitölthetik az időnket. … egyfajta kognitív mankót nyújtanak, hogy esélyünk se legyen unatkozni … ez veszélyes viselkedés, mert gyengíti az elménk általános ellenálló képességét a figyelemelterelésekkel szemben.

Végjáték

A könyv utolsó részében az író még ismerteti az időtervezésre vonatkozó – szerintem meglehetősen erős – elképzeléseit, amelyben nekem megint visszaköszön az egyetemi professzori életmód nem feltétlenül általánosítható sajátossága. 

Illetve az e-mail cunamival való megbírkózáshoz ad néhány radikális és néhány használhatóbb tippet – bár ez utóbbi téma annyira érdekelte, hogy ennek egy külön könyvet is szentelt (Cal Newport: E-mailek nélküli világ).

Összefoglaló értékelésem

Valószínűleg az általános értékelésemre rányomja az a bélyegét, hogy nem én lehetek 100%-ban a megcélzott célcsoportja az írásnak, bár ettől még számos érdekességet és hasznos gondolatot kaptam a könyvtől. Például ennek hatására tértem át a blokkosított email feldolgozásra – azaz megpróbálok dedikálni napi 2x fél órát a munkámhoz kapcsolódó emailekre – a nap közepén és a végén. Ha más munkám van, akkor ezen túl kikapcsolom az Outlookot, hogy még a kísértés se legyen meg, hogy rápillantsak – mi érkezhetett. (Lábjegyzet – baromi nehéz tartani magam ehhez, erősen érzem magamon a FOMO (Fear Of Missing Out) hatást.)

Akiknek maximálisan ajánlható, ők szerintem az egyetemi oktatók, esetleg diákok és az írók (már akik könyvírásba vágták a fejszéjüket).

A könyv stílusa egyébként a széles tudományos háttér bemutatása ellenére is eléggé olvasmányos, könnyen beszippantja az embert, ami újabb jó pont. (Számos esetben a tudományos alapossággal alátámasztott írások kicsit szárazra és nehézre sikerednek – ebben az esetben ez szerencsére nem így van.)

A javasolt megoldások elég drasztikus változtatást jelentenének az általánosan bevett gyakorlathoz képest, de valószínű, hogy másként nem is lehet érdemi változást előidézni – szóval mindenki eldöntheti maga, mit választ erről a produktivitásnövelő étlapról

Összegzés

A könyv értékelése 7/10